Nem egy szívderítő téma, de na :) Hátha van, aki kíváncsi, hogy is megy ez :D
Mielőtt gyermekem született, mindig szörnyülködve hallgattam a náthás, taknyos babák orrának tisztításáról szóló anekdotákat. Sőt, még utána is :) Merthogy ugye a babák orrot fújni nem tudnak, viszont életük nagyjából első hat hónapjában "orrlégzők", a szájukon való légzés igen limitált, általában csak a síráskor teszik. Természetanyánk nem véletlenül alakította így: az orron át való légzés lehetővé teszi a gyors evést (szopást) a csecsemőknek, így nem kell azt megszakítani és a gyarapodásnak nincs akadályozó tényezője.
De mi történik, ha a baba megfázik, náthás lesz? Ez szerintem szinte minden első gyermekét nevelő anyuka rémálma :) Pedig nem is olyan ritka dolog, egy átlagos kisbaba élete első évében mintegy 6-8 alkalommal náthás. Megdöbbentő. Nekem szerencsém volt Pipivel, mert mindössze 2x volt taknyos egy éves kora előtt, aztán pedig kicsivel könnyebb volt már a helyzet. Na nem, nem tanult meg orrot fújni, viszont megbarátkozott a hírhedt orrsziporszival és nevetve, szinte már önállóan intézi a dolgot az ilyen időszakokban :)
Nade kicsit vissza az orrlégzéshez. Azok a babák, akiknek az orrát nem tisztítják, könnyebben lesznek "szájlégzők", vagyis szükség törvényt bont alapon a szájukon lélegeznek, s valamennyire hozzá is szoknak (ezek a picik alszanak nyitott szájjal gyakran, akkor is, ha nem náthásak). Ez sajnos teret ad a baciknak és a felső légúti megbetegedéseknek (az orrunk szűrőként működik :) )
Persze ez nem törvényszerű, a mi időnkben sem volt még semmilyen eszköz, mégsem alszom tátott szájjal (csak néha) :D
Szóval döbbenettel hallgattam, hogy porszívóra csatlakoztatnak egy eszközt, és ezzel szívják le a babák orrából a váladékot. Juuuujj. Szegény gyerek, hát az agya is kijön!! Így, mikor Pipi megszületett, elhatároztam, hogy én ugyan nem kínzom a gyerekemet! Beszereztem hát a kis csinos kézi pumpás jószágot, ezt itt:
Mielőtt gyermekem született, mindig szörnyülködve hallgattam a náthás, taknyos babák orrának tisztításáról szóló anekdotákat. Sőt, még utána is :) Merthogy ugye a babák orrot fújni nem tudnak, viszont életük nagyjából első hat hónapjában "orrlégzők", a szájukon való légzés igen limitált, általában csak a síráskor teszik. Természetanyánk nem véletlenül alakította így: az orron át való légzés lehetővé teszi a gyors evést (szopást) a csecsemőknek, így nem kell azt megszakítani és a gyarapodásnak nincs akadályozó tényezője.
De mi történik, ha a baba megfázik, náthás lesz? Ez szerintem szinte minden első gyermekét nevelő anyuka rémálma :) Pedig nem is olyan ritka dolog, egy átlagos kisbaba élete első évében mintegy 6-8 alkalommal náthás. Megdöbbentő. Nekem szerencsém volt Pipivel, mert mindössze 2x volt taknyos egy éves kora előtt, aztán pedig kicsivel könnyebb volt már a helyzet. Na nem, nem tanult meg orrot fújni, viszont megbarátkozott a hírhedt orrsziporszival és nevetve, szinte már önállóan intézi a dolgot az ilyen időszakokban :)
Nade kicsit vissza az orrlégzéshez. Azok a babák, akiknek az orrát nem tisztítják, könnyebben lesznek "szájlégzők", vagyis szükség törvényt bont alapon a szájukon lélegeznek, s valamennyire hozzá is szoknak (ezek a picik alszanak nyitott szájjal gyakran, akkor is, ha nem náthásak). Ez sajnos teret ad a baciknak és a felső légúti megbetegedéseknek (az orrunk szűrőként működik :) )
Persze ez nem törvényszerű, a mi időnkben sem volt még semmilyen eszköz, mégsem alszom tátott szájjal (csak néha) :D
Szóval döbbenettel hallgattam, hogy porszívóra csatlakoztatnak egy eszközt, és ezzel szívják le a babák orrából a váladékot. Juuuujj. Szegény gyerek, hát az agya is kijön!! Így, mikor Pipi megszületett, elhatároztam, hogy én ugyan nem kínzom a gyerekemet! Beszereztem hát a kis csinos kézi pumpás jószágot, ezt itt:
És bőszen pumpálgattam az apró orrlyukakból a cuccot, ha kellett. (Az oda beböfizett anyatej cuki dolog, a baba állandóan prüszköl tőle, érdemes kiszedni :) ) Pipinek sem volt ez trauma (bár ahogy nőtt, egyre jobban utálta és tiltakozott), és könnyen is boldogultunk. Egy darabig. Vagyis addig, míg egyszer meg nem fázott komolyabban. Nevesen, mikor takonycsapot telepített az orrába valaki és full hangerőn meg is nyitotta :D Olyan 8 hónapos lehetett. Nos, ekkor rá kellett jöjjek, hogy egy, a gyerek (mivel már helyváltoztatásra képes, ráadásul iszonyú gyorsan) menekül. És rázza a fejét. És ordít, Én meg sírok vele, izzadok, gyötör a bűntudat, de muszáj, hogy levegőt kapjon, mert így szopnia nagyon kínkeserves... Kettő, a pumpás eszköz lópikula. Kiszívja a már amúgy is kifelé folydogáló cuccot és ennyi. És hát nem volt más választás, elővettem az orrsziporszi nevű bestiát, amit kaptam még a szülés előtt egy ismerőstől, akinek több is volt készleten :)
Mindezt a gyermek érdekében. Hisz enni, aludni nem tudott szegénykém, a szívem szakadt meg érte. Ráadásul zombiüzemmódra kapcsoltunk Mostmár Apával mi is. Nyűgös gyerek, nyűgös szülők párosításnál már csak a világvége rosszabb.
Szóval nézegettem, mustrálgattam orrszi barátunkat és próbáltam barátkozni a gondolattal, miközben folyton azt mormoltam, hogy jobb lesz neki, ezt muszáj... Megnéztem csomó videót, elolvastam az összes gyártó haszutját, hogy legalább lélekben elég felkészült legyek. És nekiveselkedtem. Magamnak :D Merthogy én minden kipróbálok, megkóstolok, amit Vele csinálok, Neki adok. És őszintén szólva nem volt egy rémálom, bár kellemesnek azért nem nevezném. Az eszközben egy szelep található, ami leszabályozza a porszívó szívóerejét és éppen csak annyira szív, hogy a cucc kijöjjön könnyedén az orrüregekből. Frankó. A gyanútlan ded az első pár másodpercben (míg fel nem fogta az eseményt) szó nélkül tűrte. De aztán ordított szabadulni próbált, s én együtt sírtam Vele... S ez ment egy hétig. Különböző technikákat javasoltak, úgy mit szorítsam a fejecskéjét a hónomhoz a karommal, s a másik kezemmel intézzem a szívást, vagy hogy fektessem a gyereket a földre a lábaim közé, a kezeit tegyem a lábaim alá és így nem tud szökni. Na igen, ez a módszer tökéletes volt a végeredményt tekintve, mert eszméletlen alapos volt, az egész orrüregét hipp-hopp ki tudtam tisztítani, ritkábban volt rá szükség egy nap és a gyerek gyorsabban gyógyult. De a lelkemen, s az övén is, örökre nyomott hagyott... Végül túlestünk rajta, Pipi meggyógyult, mindenki boldog, orrszit bevágtam a fiók mélyére. Ám jött a tél, és nem úsztuk meg. Mindenfélét kipróbáltam, csak lefogni ne kelljen. Adtam neki babát, ráztam csörgőt, bohóckodtam ezerrel. Hasztalanul.
Aztán egy reggel az ölembe ültettem, s énekelni kezdtem. Nem fogtam le, nem szorítottam a fejét. És Ő tátott szájjal, csillogó szemekkel figyelt, és észre sem vette, mi történt. Voilá. Ilyen egyszerű. Nem is értem, miért nem jutott ez alapból eszembe. Megspóroltunk volna sok-sok sírós és keserves percet.
Onnantól kezdve mindig elmondtam neki, hogy most mi következik, szóltam, mielőtt bekapcsoltam a porszívót, és énekeltem, Ő pedig mosolygott legtöbbször, s a dolgunk végeztével ment is tova :)
Azóta eltelt egy kis idő már, ha meglátja a kezemben az orrszit, mutatja a nóziját, gyakran el is kéri a cuccot, odakvazimódózik a pornyínyóhoz és próbálja összerakni :) Aztán elveszi tőlem és próbálja az orrát eltalálni vele, de csak a száját sikerül :D Már énekelni sem mindig szoktam, végig kuncogjuk a dolgot, s ha nem is élvezi, tudja, hogy jobban érzi majd magát utána. Siker.
Hát így.
Szóval nézegettem, mustrálgattam orrszi barátunkat és próbáltam barátkozni a gondolattal, miközben folyton azt mormoltam, hogy jobb lesz neki, ezt muszáj... Megnéztem csomó videót, elolvastam az összes gyártó haszutját, hogy legalább lélekben elég felkészült legyek. És nekiveselkedtem. Magamnak :D Merthogy én minden kipróbálok, megkóstolok, amit Vele csinálok, Neki adok. És őszintén szólva nem volt egy rémálom, bár kellemesnek azért nem nevezném. Az eszközben egy szelep található, ami leszabályozza a porszívó szívóerejét és éppen csak annyira szív, hogy a cucc kijöjjön könnyedén az orrüregekből. Frankó. A gyanútlan ded az első pár másodpercben (míg fel nem fogta az eseményt) szó nélkül tűrte. De aztán ordított szabadulni próbált, s én együtt sírtam Vele... S ez ment egy hétig. Különböző technikákat javasoltak, úgy mit szorítsam a fejecskéjét a hónomhoz a karommal, s a másik kezemmel intézzem a szívást, vagy hogy fektessem a gyereket a földre a lábaim közé, a kezeit tegyem a lábaim alá és így nem tud szökni. Na igen, ez a módszer tökéletes volt a végeredményt tekintve, mert eszméletlen alapos volt, az egész orrüregét hipp-hopp ki tudtam tisztítani, ritkábban volt rá szükség egy nap és a gyerek gyorsabban gyógyult. De a lelkemen, s az övén is, örökre nyomott hagyott... Végül túlestünk rajta, Pipi meggyógyult, mindenki boldog, orrszit bevágtam a fiók mélyére. Ám jött a tél, és nem úsztuk meg. Mindenfélét kipróbáltam, csak lefogni ne kelljen. Adtam neki babát, ráztam csörgőt, bohóckodtam ezerrel. Hasztalanul.
Aztán egy reggel az ölembe ültettem, s énekelni kezdtem. Nem fogtam le, nem szorítottam a fejét. És Ő tátott szájjal, csillogó szemekkel figyelt, és észre sem vette, mi történt. Voilá. Ilyen egyszerű. Nem is értem, miért nem jutott ez alapból eszembe. Megspóroltunk volna sok-sok sírós és keserves percet.
Onnantól kezdve mindig elmondtam neki, hogy most mi következik, szóltam, mielőtt bekapcsoltam a porszívót, és énekeltem, Ő pedig mosolygott legtöbbször, s a dolgunk végeztével ment is tova :)
Azóta eltelt egy kis idő már, ha meglátja a kezemben az orrszit, mutatja a nóziját, gyakran el is kéri a cuccot, odakvazimódózik a pornyínyóhoz és próbálja összerakni :) Aztán elveszi tőlem és próbálja az orrát eltalálni vele, de csak a száját sikerül :D Már énekelni sem mindig szoktam, végig kuncogjuk a dolgot, s ha nem is élvezi, tudja, hogy jobban érzi majd magát utána. Siker.
Hát így.